Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet - A múlt tükre

2010.03.15

Egy vörös hajú, kék szemű shinigami lány sétált Seireitei utcáin. Haja lófarokba kötve himbálódzott egyik oldalról a másikra. Jobb kezében egy piknikes kosarat lóbált. Nem sietett, ráérősen néha-néha megállva ment úti célja felé.

 

A Nap ragyogóan sütőt, enyhe nyári szél fújdogált. Messze Seireitei-tól vízesés és egy patak csobogása hallatszódott át az erdőn. A vízesés partján két shinigami ült és nézték ahogy az átlátszó folyadék folyamatosan, akadályok nélkül hömpölyög lefelé. Nem beszéltek egymással, mindketten az emlékeikbe meredtek.

Egyszer csak az egyik felállt és lenézett a másikra.

- Megyek, megkeresem Arisát.

- Hagyjad – intette le.

- Még sose jött ide egyedül. Nem biztos, hogy ide talál. – magyarázta.

- Reiatsu kontrolból kitűnő, igaz? – kérdezte a földön ülő, mire a másik bólintott. – Mi nem tudjuk, úgy elfojtani a reiatsunkat, mint ő, szóval meg fog találni minket. Ne idegeskedj és ül vissza.

- Te is tudod, hogy neki ez csak egy vízesés, nem úgy mint nekünk. – szabadkozott.

- Whitman, bízz már benne egy kicsit jobban. Hiszen a hadnagyod, csak nem lesz nehéz megtalálnia egy vízesést, ahol két shinigami reiatsuját érzi.

- De Kia…

- Semmi de! Ülj le és várd, amíg meghozza az ebédet – parancsolt rá lány. Furcsa volt ez a jelent, mivel egy 3. tiszt parancsolt a kapitányának, de mit volt mit tenni, Whitman visszaült és várt. Elméjét újra ellepték az emlékei. Egy férfiról és egy nőről, kik valaha a szülei voltak. Egy lányról ki ide küldte, és ki segítette mindenben. Majd akibe később beleszeretett. Egy másik lányról kinek egy nap megmentette az életét, és ki most is mellette ül. Fájó emlékek voltak ezek, de egyúttal szépek is.

 

-- Flashback --

 

Whitman POV.

Gazdag családból származtam, megvolt mindenem, amit csak kértem, de mégis valami hiányzott.

Édesanyám apámmal egy konferencián találkozott, és ahogy sejteni lehet, egymásba szerettek.

Sajnos legtöbbször édesanyámmal voltam, aki igencsak elkényeztetett, ezért eléggé lusta lettem.

Apámra haragudtam ez miatt, és egy napon amikor elszaladtam otthonról, mert összevesztünk, betértem egy boltba hogy némi sakét vegyek magamhoz, hogy jobb hangulatom legyen. Miután megittam, jöhetett a buli, és elmentem lányokat felhajtani.

Egy szórakozó helyen kötöttem ki, ahol végre önmagam lehettem, elbújva a szülői szemek, gondoskodás, és szitkozódás elől. Mikor a szórakozóhely bezárt, egy lánnyal az oldalamon elindultam külön lakáskámba amit béreltem, ahol egymagam lehettem, és ahova a lányokat szoktam vinni.

Ám a sors közbeszólt, és rablók támadtak meg minket. Engem verni kezdtek, a lányt pedig meg akarták erőszakolni.

Késsel fenyegették, és hiába könyörgött, nem hagyták békén. Még idejébe közbeléptem, de ennek meg lett az ára.

A kés, ami náluk volt, egybe olvadt a testemmel. Nem sokat szenvedtem, hamar vége lett mindennek. Láttam a rémületet a fickók arcán, miközbe elrohantak, és a lány arcát, ahogy ölébe fektetett. Az utolsó hang, amit hallottam az volt hogy: Köszönöm!

 

27 évesen ért a halál, éppen mikor elkezdtem volna igazán élni. Először mint lélek kóboroltam, nem tudtam mi jön ezután. Láttam ahogy apám és anyám a síromnál állnak. Édesanyám szokásához híven zokogott, apám meg.... Megpróbált keménynek látszani mint mindig, de láttam hogy ő is szenved. Mindig is láttam, sosem volt képes kimutatni az érzéseit. Nem is vártam tőlük mást, én meg csak mérgelődtem magamba.

Halálom utáni este épp a háztetőn figyeltem a csillagokat. Olyan szépek voltak, és oly szépen csillogtak. Mikor egy kimonos szépség lépett oda hozzám. Először észre se vett, így rászóltam:

- Nem mennél arrébb? Zavarod a kilátást!

- Nocsak, valaki milyen rideg ma este... - szólalt meg. Gyönyörű hangja volt, erre már felfigyeltem.

- Hát te ki vagy szépségem? - kérdeztem hetykén.

- Hmmm? Mégis ki lennék? Egy shinigami természetesen.

- Shinigami?

- Igen az. Mond csak, nem akarsz tovább lépni? - kérdezte.

- Tovább lépni? Eszembe sincs, jó nekem itt a csillagok alatt, olyan szép az este.

- Az igaz. - felelte. - De tudok egy helyet, ahol mindig ilyen szépek az esték.

- Hogy mindig ilyen szépek?

- Igen! Na mit szólsz?

- Nem is tudom, hiányoznának a lányok. - Erre elmosolyodott, és így szólt:

- Ott is vannak lányok, hidd el, és még szebbek is!

- Szebbek? - Na ez már valami, tudja hogyan kell meggyőzni az embert.

- Na akkor mehetünk?

- Még szép! - aztán fejbe vágott a kardjával.

- Hé, ez fájt!

- Mennyi indulat egy kis ütés miatt. - felelte.

 

Egy helyen tértem magamhoz. Szép volt és csendes. Jó lesz ez, gondoltam magamban. És vándorolni kezdtem, elvégre valahol lenniük kell azoknak a lányoknak. Kis idő után egy gyönyörű vízeséshez értem. Örültem neki, mert piszok éhes lettem. Azt hittem, hogy a lelkek nem éheznek.... Gondoltam fogok pár halat, és megsütöm őket. Ahogy éppen ügyetlenül próbálkoztam, hangokat hallottam meg. Bebújtam egy bokorba, mert ki tudja kik lehetnek.... Akkor láttam ismét azt a lányt. Gyönyörű volt, pár barátnőjével éppen fürödni szerettek volna. De valahogy kiszúrták, hogy ott lapulok a bokorba. Egyből elő is ráncigált!

- Mit képzelsz! - förmedt rám. Aztán hirtelen elakadt a szava.  Úgy megrémültem, hogy fázni kezdtem, pedig hétágra sütött a nap.

- Te vagy az tegnapról? - kérdezte.

- Igen. - feleltem, de az érzés nem hagyott nyugodni.

- Hétágra süt a nap, és te reszketsz? Ilyen ijesztő lennék? - kérdezte, miközben visszavette a ruháit.

- Én... Én, éhes vagyok.... - Béna duma, nem is ezt akartam mondani, de ez volt az igazság.

- Akkor együnk. - felelte, és a barátnőivel megterítettek a földön. Beszélgetni kezdtünk, és ahogy beszélgettünk, kezdett elmúlni az érzés.

- Látom most már jobban érzed magad. - mondta.

- Igen, köszönöm. Sokkal jobban vagyok, nem tudom mi lelt az előbb. - feleltem.

- Nem tartod furcsának, hogy éhes vagy?

- De igen…

- Tudod akik rendelkeznek reiatsuval, azok meg is éheznek.

- Reiatsuval? Az meg mi? Csak nem az a rideg érzés?

- Rideg? Érdekes, nem látszol ridegnek. - Akkor elmagyarázott pár dolgot, amitől világosabban láttam. Mikor végeztünk, elvitt egy hihetetlen helyre.

- Mi ez? - kérdeztem.

- Hát Seireitei. Megmutatom, hogyan tudsz úrrá lenni az érzéseiden. - Aztán az akadémiához kísért.

- Itt is lennénk. Itt mindent megtanulhatsz.

- Megtanulni? Én? Egy frászt!

- Örökké éhes akarsz maradni?

- Megoldom! - feleltem dölyfösen.

- És mi lesz a lányokkal? Nem hiszem, hogy egy ilyen rideg emberrel szóba állnának, akitől mindenki megfagy...

- Hmm??? Ebbe már van valami. Hova kell mennem?

- Hihi! - mosolyodott el. - Maradj itt, elintézek mindent.

Kis idő múlva már a padba ültem, és tömték a fejem a reiatsu kontrollal, meg a kidouval, meg sok egyéb baromsággal....

Igazából az akadémián nem is sokat tanultam, megpróbáltam mindig ellógni az órákat. És persze hajkurászni a lányokat. A legtöbbet azzal a shinigami lánnyal tanultam. Valahogy ő el tudta magyarázni a dolgokat, hogy én is megértsem. Vele minden olyan könnyűnek tűnt. Hamar megismertem a zampakotoum, elértem a shikait, hála neki. De valahogy az akadémián nem remekeltem. Nem volt kedvem mindenki előtt produkálni magam, nem is érdekeltek. Szóval az akadémiát sikerült 4 év alatt elvégeznem. Én maradtam volna még, de a lány elintézte, hogy az osztagába kerüljek. Mikor az osztagába kerültem, eszembe jutott hogy még a nevét sem tudom. Nem tudtam, hiszen valahogy nem is volt rá szükség sosem.

Aztán egy nap mikor együtt néztük a csillagokat a háztetőn megkérdeztem:

- Egyébként már egy jó ideje ismerjük egymást, de még a neved sem tudom.

- Ez igaz. - lepődött meg.

- Izuri Ayame vagyok. És téged hogy hívnak?

- Engem Hiroshi Whitmannek hívnak, örvendek. - mosolyodtam el.

- Whitman? Milyen furcsa név!

- Igen. Apám amerikai, anyám japán, ez van.

- Te emlékszel az életedre? - kérdezte.

- Miért? Te nem?

- Sajnos nem, szerencsés vagy!

- Egy frászt! - mormogtam.

- Nem gondolod, hogy túl ridegnek próbálsz tűnni? - Na ez meglepett. Apám jutott az eszembe róla.

- Nincs kedvem beszélni róla. - feleltem.

- Jó, akkor csak nézzük a csillagokat.

Jól elvoltunk, valahogy mindig megnyugtatott, és erősített. Ennek köszönhetően egyre gyorsabban léptem feljebb és feljebb a ranglétrán. Igazi csapat voltunk, én és Ayame.

Hadnagy szinten voltam, így már megszűnt bennem az az érzés hogy a tanítványa vagyok. Így az egyik sétánk közben elvittem a vízeséshez, ahol mint lélek először találkoztam vele.

- Emlékszel? - kérdeztem.

- Igen. Sosem fogom elfelejteni milyen rémült voltál. - mosolyodott el.

- Ez nem olyan vicces - förmedtem rá mérgesen, de ő csak mosolygott. Mintha tudta volna, hogy mit akarok neki mondani, megszólalt:

- Én is ugyan úgy érzek, mint te. - mondta ellágyuló hangon.

- De… De nem is tudod, mit akarok mondani....

- De igen, mert megváltozik a reiatsud. Te nem érezted soha?

- Hát, tudod hogy nem vagyok jó az ilyesmiben. - ekkor elmosolyodott, és megcsókolt.

- Most már érzed? - Na igen, ki ne érezte volna, de akkor tényleg éreztem, hogy valami más mint eddig.

- Igen érzem. - feleltem rá.

- Helyes, akkor már csak egy lecke maradt hátra.

Nem tudtam, mire gondol, de akkor nem is érdekelt, csak vele akartam lenni, és a vízesést csodálni.

 

Egy napon az osztagot kivezényelték, hogy egy csapat Hollowot semlegesítsünk. Én, Ayame, és páran az osztagból tettük a kötelességünket, és harcoltunk ellenük. Ám amire nem számított senki, hogy egy Menos is feltűnik. Mivel sokan voltunk, egyből Cerot lőtt az első útjába eső shinigamira.

- Ayame vigyázz!!!! - kiáltottam torkom szakadtából. Megpróbáltam megvédeni egy jégpajzzsal, de nem tudtam. Mikor végeztem a Hollowommal, gyorsan oda shunpoztam hozzá, és messzire vittem. Nem érdekeltek a többiek, csak ő számított.

- Ayame! Ayame! Jól vagy? - kiabáltam.

- Bocsáss meg. - mondta elakadó hangon.

- Tarts ki, mindjárt hozok segítséget!

- Kérlek… bocsáss meg. - suttogta.

- Mégis mit? - kérdeztem.

- Azt hogy nem tudom teljesíteni a vágyad, itt az ideje az utolsó leckének.

- Vágyam? Lecke? Miről beszélsz!

- Ideje hogy tovább lépj. Légy vidám, ahogy mindig, mert mindig veled leszek. - mondta elhalkuló hangon.

- Ne tedd ezt velem kérlek! Mihez kezdek nélküled! Ayame!!!!!!

Többé nem éreztem a reiatsuját, helyette mérhetetlen, fagyos légkör vette körül szívem.

- Hogy lehetnék boldog nélküled? Mondd!

Mintha másodszor haltam volna meg, de mégis más volt, mert most olyat vesztettem el, aki fontos volt számomra.

- „Keményítsd meg a szíved, ne lássák hogy sebezhető vagy.” - szólalt meg a zanpakotoum.

- Hogy lehetnék erős, ha őt sem tudtam megvédeni, mondd!

- „Ha meg akarsz védeni másokat, erősebbé kell válnod. Ahhoz hogy megments mindenkit erősebbnek kell látszanod. Ahhoz hogy ne tudjanak neked ártani, sebezhetetlennek kell látszanod.” - mondta.

- Ő volt a mindenem, ő érte éltem. Ő volt, aki erőssé tett engem.

- „És mit gondolsz mi volt az utolsó lecke, amit tanítani akart neked?”

- Nem tudom. - feleltem rá elakadó hanggal.

- „Az erő benned lakozik, nem akarod megbosszulni a halálát?” - kérdezte.

- Hát hogy ne akarnám! - feleltem rá magabiztosan, forrva a bennem lévő dühtől.

- „Látom, elhatároztad magad.”

- Igen, megölök mindent, és mindenkit, aki bántja mindazt, ami a részem.

- „Akkor menj, és mentsd meg mindazt, ami fontos neked, szólíts és kiáltsd a nevem!” - Miközben ezt mondta, én már a Menos előtt voltam, és halálos nyugalommal mondtam ki a szavakat:

- Bankai. Jég királya.

Mintha minden megfagyott volna, áramlott ki belőlem a mértéktelen reiatsu. A többiek rémülten hátráltak. Fagyos tekintettel néztem arra a valamire, ami mindenem elvette, és támadtam.

- Jég birodalma.

A Menost körbe zárta a kocka, fogságba tartva őt. Akkor suhintottam a zampakotoummal a kocka felé, és a kocka széttörött. Eltüntetve mindent, ami benne rejtőzött. Aztán összeestem.

A 4. osztag szállásán tértem magamhoz, ahol egy Genkaival vettek körbe, hogy eszméletlenségem alatt ne okozzak kárt senkiben.

Aztán egy szép napon magához hivatott a kapitányom, és közölte, hogy kineveznek a 4. osztag élére. Csak akkor értettem meg, ő már akkor tudta, és ez volt az ő akarata.

 

Sajnos akkoriba elég nagy fejetlenség volt Seireitei-be, sok támadás ért minket. Nem csak a Hollowok részéről, hanem a nemesség részéről is. Megpróbáltam lavírozni a sok feladat között, és örültem is hogy a 4. osztaghoz

kerültem, mert így nem sok dolgom akadt, azon kívül, hogy a sebesültek ellátását felügyeltem, és Seireitei újjáépítésében segédkeztem.

Egy évre Ayame halálának napján ellátogattam arra a helyre, ahol minden elkezdődött. Milyen nosztalgikus. Néztem a vízesést, és a habok közt hancúrozó lányokat. Közbe rá gondoltam, és ismét élőnek éreztem magam.

Ahogy üldögéltem, és a lányokat néztem, hirtelen sikoltást hallottam. Nem volt kedvem megmozdulni, de akkor eszembe jutottak Ayame és Herceg szavai:

„- Mindig veled leszek…

- Védj meg mindenkit..."

Gyorsan oda siettem, hogy megnézzem mi történt. Egy rémült lányt láttam, egy halott öregembert, és banditákat.

- Már megint banditák! - mérgelődtem pont, mint életemben. A kislány kezébe katana volt, amin elcsodálkoztam. Áramlott belőle a mérhetetlen reiatsu, de olyan vészjósló érzés lett úrrá rajtam. A lány megdermedt, bár támadóállást vett fel, látszott rajta hogy belül fájdalom tölti el. Gyorsan közé és a banditák közé álltam.

 

 A banditák először lefagytak aztán az egyik előre lépett. Talán ő volt a banda vezére.

- Mégis mit képzelsz magadról! Ki vagy te, hogy közénk állj?! - kérdezte a többiek csak helyeslően bólintott.

- Csak annyit kell tudnod… - mondtam undorodó hanggal. - Ha nem tűntök, el azonnal nagyon porul jártok. Ennek a lánynak félelmetes ereje van - gondoltam magamba – és ha most elszabadul, nem fogja tudni kordában tartani.

- Na és mi van akkor?! Fiúk! Tanítsuk móresre azt a barmot! - és megindultak felénk.  Nem tudom mennyien, lehettek, nem is érdekelt. Csak meg akartam védeni azt a lányt. Gyorsan elintéztem őket, nem volt nehéz, hisz csak egy részeg csürhe voltak. Mikor végeztem, odaléptem a lányhoz, összecsaptam a tenyerem. - „Kész is lennénk” -gondoltam. De a banditák főnöke állva maradt, ekkora figyelmetlenséget....

- Van még valami problémája? - kérdeztem.

- Nem! Nincs! - felelte dadogva.

- Akkor tűnjön el! - néztem rá haragosan, közbe némi reiatsut kiengedve, aztán a lány felé fordultam derült mosolygós arccal, mintha mise történt volna.

- Hello! A nevem Hiroshi Whitman! De szólíthatsz Whitnek is, ha jól esik! És én vagyok a 4. osztag kapitánya! - Szegény csak nézett rám, és nem bírt megszólalni. Aztán összeszedte magát.

- Az én nevem… - mondta, erre kicsit összevontam a szemöldököm.

- Nem értettem. Hogy hívnak?

- Az én nevem…

- Hangosabban! - szóltam rá mosolyogva.

- Az én nevem Akane Kia! - kiabálta, én meg csak mosolyogtam.

- Örülök neked Akane Kia. Szép kis katanád van. - jegyeztem meg miközben lehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem. – Érdekes, hogy már most elő tudta hívni a Shikait. - gondoltam.

- Hű ha… - nyögte ki. Ekkor felegyenesedtem, és ránéztem kissé szemrehányóan.

- Azért örülnék, ha nem így álnál. - mondtam, mert még mindig támadóállásban volt.

- Elnézést kérek. – kért bocsánatot, miközben leeresztette a karját. Hirtelen lehajolt a kardja hüvelyéért, látszott a felismerés az arcán, hogy valami megváltozott. Én tudtam, ő is tudta, karba tett kézzel néztem amint a katanája visszaváltozik.

- Ez vagyok én… - suttogta.

- Parancsolsz? - kérdeztem, de erre megijedt. Tudtam mire gondol, de ezt az utat magának kell megtennie, én csak segíthetek neki, ahogy annak idején Ayame segített nekem.

- Semmi! Semmi! - mentegetőzött. Aztán észrevette az öreg shinigamit és lehorgasztotta a fejét. Én is odanéztem és mosolyomat szomorú tekintet váltotta fel. Rajta már nem tudok segíteni, de legalább a lány épségben van. Rajta sem tudtam segíteni, csak a többieken. Ez lenne a sors fintora.

- Kedvelted? - kérdeztem tőle.

- Nagyon. Ő volt az, aki befogadott és tanított egy pár dologra. - mondta kicsit rekedt hangon.

- Értem. El akarod temetni? - erre felnézett rám.

- Igen, el akarom őt temetni. Legalább ezzel meghálálhatom neki, amiért befogadatott és tanított.

- Segíthetek? - ezen nagyon meglepődött, de bólintott. Kicsivel később be is fejeztük a munkát és épp pihentünk. A banditák már rég eltűntek. Rég elfeledett érzések kavarogtak bennem, talán látta rajtam, talán nem, nem tudom.

- Köszönöm. - mondta megkönnyebbülve.

- Ennyit megérdemelnek az emberek. - feleltem.

- Egyébként… Hogy kerülsz ide? Mert ide nagyon ritkán járnak az emberek. - kérdezte.

- Hát… Izé… - nagyon elpirultam. Azt még sem mondhatom, hogy Ayame miatt voltam erre, ez csak rám tartozik.

- Rájöttem. Nem nehéz kitalálni. - hirtelen rémült arccal néztem rá. Csak nem kitalálta? - Nyugi. Nem mondom el senkinek. - felelte, erre megkönnyebbültem. Éreztem, hogy nem tudja a titkom, ahhoz túl könnyelműen mondta. Az meg hogy mit talált ki, nem érdekelt.

- Na! Ideje indulni. - felálltam, és elindultam az erdő felé. Ő csak maga elé bámult. - Te nem jössz?! - kiabáltam az erdő széléről. Felnézett és értelmetlenül pislogott.

- Mégis hova? - kérdezte meglepetten.

- Hát nem egyértelmű!? Seireitei-be! Szerinted itt foglak hagyni?! Érzem rajtad, hogy elképesztő erőd és reiatsud van! Gyere már! Nem várok itt, míg este nem lesz. - Feleltem neki, ekkor boldogság ült ki az arcára, végre nyoma veszett a fájdalomnak. Rohant felém, és kis idő múlva utol is ért.

- Egyébként hány éves vagy? - kérdezte. Erre kicsit megtorpantam, de aztán mentem tovább.

- 210 éves vagyok. - morogtam. Minek kell ennyit kérdezősködnie?

- De jó! Én 30! - válaszolta, mintha kérdeztem volna.

- Ezt most komolyan tudni akartad?! - kérdeztem kissé eluntan.

- Még szép! - nevetett. Mintha Ayamét láttam volna magam előtt. Olyan boldog volt. Mielőtt eltűnt volna a ház, ő megfordult, és a csendes, romos kis házra nézett. Csend, szomorúság, fájdalom övezte most a házat, ami egykor sok örömet okozhatott neki. Békés volt, de mégis oly szomorú. Néztem ahogy meghajol, arcán a fájdalommal, de tele bizakodással.

- Igen, őt meg fogom menteni Ayame. - gondoltam magamba. - Itt foglak hagyni! - kiáltottam neki. Erre ő felegyenesedett, és rám nézett.

- Várj már meg! - kiabálta utánam. És elkezdett rohanni felém. Mosoly ült az arcán, akár csak Ayaménak.

 

-- Flashback end --

 

Whitman itt felnézett ez égre, majd hátra dőlt és ezzel elfeküdt. A mellette ülő lány is elmerült emlékeibe, annyira, hogy még ezt a rövid mozdulat sort se vette észre. Továbbra is a tükör sima vízfelületet nézte, melybe akaratlanul is megjelent a múltja.

 

-- Flashback --

 

Kia POV.

Az életem elégé fájdalmasan kezdődött még mielőtt meghalhattam volna. Már 4 éves koromban volt egy autó balesetem, ahol csak én maradtam életben. A szüleim és a bátyám azonnal meghaltak. Egyetlen egy rokonom maradt és az a nagymamám volt, aki egy dívat cégnek vezetője volt. Elég erős akaratú asszony volt és azt akarta, hogy én vigyem tovább a céget. De a baleset után elkezdtem képzelődni. A nagymamám aggódót értem, hogy kihez beszélek, ha egyedül vagyok és, hogy ki volt a képzeletbeli barátom. Akkor még nem tudtam felfogni, hogy ki is ő valójában. 7 évesen meghalt az egyik barátom, amitől a hangulatom egyre jobban búskomor lett. És a képzeletbeli barátom egyre többször bukkant fel.

Mivel 4 éves koromban sokat sírtam és a nagymamám rám parancsolt, hogy ne mutassam ki az érzelmeimet, mert így nem vezethetek céget, ha folyton sírok. A fájdalmaim ellenére se mutattam ki semmiféle érzelmet. 13 és 14 éves koromban még nagyobb tragédia történt velem és az óta nincsenek érzelmeim csak a fájdalom és a halálvágy. A képzeletbeli barátom pedig eltűnt akkor. Annyira magamba fordultam, hogy a külvilág számomra egy semmi volt. 18 éves koromban jött a halálom. Amikor átmentem a zebrán egy kamionos nem tudott megállni és az elgázolt. Ott rögtön meg is haltam. A balesetet véletlennek nyilvánították, mert a kamion fékje el volt szakadva. Napokkal a halálom után találkoztam egy shinigamival.

 

Mikor Soul Societyba kerültem inkább bóklásztam. Egy nap viszont egy öregemberrel találkoztam, aki adott ételt és italt. Kiderült, hogy ő egy visszavonult shinigami volt, aki már a nyugodtabb, békés életet akart volna élni. Feltűnt neki, hogy nagyon erős és fullasztó reiatsum van és erre kitalált valamit. Tanítót. Miközben elkezdtem tanulni az álmaim egyre furcsábbak voltak. Egy alak beszélt hozzám, de nem értettem. De ahogy egyre jobban fejlődtem annál erőteljesebb lett és egyre tisztábban hallottam. Míg az egyik nap rá nem jöttem. De hiszen ez az én eltűnt képzeltbeli barátom volt.

Az egyik reggelt a pataknál töltöttem, hogy egy kicsit kikapcsolódjak mikor egy-két fickó hangját hallottam a távolban. És hogy rombolnak. Megrémültem. Pont ott voltak, ahol én és az öreg shinigami éltünk. Rohantam, hogy segítsek neki megvédeni a házat, és hogy megvédjem az öreget is. De mikor odaértem az öreg a földön feküdt a ház romokban hevert és a fickókat, akiket hallottam ott álltak tőlem nem messze. Banditák voltak. Akkor egyszerre több érzés zajlott le bennem. Rémület, döbbenet, aztán fájdalom, míg végül bosszú nem lett. Nagyon sok időt töltöttem vele és annyira megkedveltem. Mintha az apám lett volna. 30 éves voltam. Mégis a külsőm 18 évesnek látszott. Szerettem ezt az embert és bosszúra szomjaztam. Hirtelen a képzeletbeli barátom megjelent mellettem és mintha az idő lefagyott volna, mikor elkezdett hozzám beszélni.

-„Elég régen várok erre a pillanatra.” - mondta.

- Mégis milyen pillanatra gondolsz? És mégis ki vagy te?

-„Én vagyok te. És hogy végre használj engemet.”

- Nem értem. De hiszen 4 éves korom óta ismerlek.

-„Tudom. És a nevemet is tudod.”

- A nevedet?

-„Igen. Elmondtam egyszer neked. És hogy mi vagyok pontosan.” - hirtelen beugrott a neve.

- Fájdalom Angyala! - és erre egy katanát tartottam a kezemben. Az ámulat tükröződött az arcomon. A banditák először megrémültek, de mikor még mindig nem mozdultam elindultak felém. Közben a Fájdalom Angyala megragadta a vállamat. És én lecsuktam a szememet.

-„Többet is meg fogsz rólam tudni. De előbb tud, hogy nem csak a Fájdalom Angyala vagyok, hanem a Halál Angyala is. Egy és ugyan az vagyok, de külön tudsz majd használni. Viszont tanuld meg, hogy hogyan kell engemet ebben a szintben forgatni. Használd fel az összes fájdalmat, ami körülötted van. Akár ember… Akár állat… Akár növény… Akár hollow vagy shinigami. Csak helyesen használj.” - miközben ezeket a szavakat mondta éreztem a körülöttem lévő fájdalmakat. A banditák csak néhány lépésnyire voltak tőlem.

- Mennyi fájdalom van körülöttem… - jegyeztem meg. Éreztem, hogy hiába is van fegyverem nem voltam teljesen felkészülve. Kinyitottam a szememet. És felvettem a harci beállást.

- Na, mi van cicám? - kérdezte az egyik, aki pár lépéssel állt előttem. Csak úgy áradt belőle az alkohol. A szememben felizzat a tűz. Ölni akartam, de nem bírtam megmozdulni. Ekkor jött a képbe egy fickó. Fehér köpeny volt rajta egy 4-es számmal a háta közepén. Rájöttem, hogy ő egy shinigami. És nem is akárki… A banditák először lefagytak aztán az egyik előre lépett. Talán ő volt a banda vezére.

- Mégis mit képzelsz magadról! Ki vagy te, hogy közénk állj?! - kérdezte a többiek csak nevettek rajta.

- Csak annyit kell tudnod - mondta undorodó hanggal - Ha nem tűntök, el azonnal, nagyon porul jártok.

- Na és mi van akkor?! Fiúk! Tanítsuk móresre azt a barmot! - és az összes embere elindult ellene. Legalább 20-an vagy még többen is lehettek. Segíteni akartam neki, de nem tudtam. A sok új információ megbénított. Az, aki elém és a banditák közé állt felmérte a terepet és se perc alatt eltűnt. Majd hirtelen az emberek összeestek. Nem értettem, hogy miért. Végül eszembe jutott, hogy mit is csinált az előbb. shunpozot, és nem is akárhogyan. Aztán a fehér köpenyes előttem állt és épp összecsapta a tenyerét. Mint, aki jól végezte a dolgát. Csak a bandita főnök állt egyedül.

- Van még valami problémája? - kérdezte.

- Nem! Nincs!

- Akkor tűnjön el! - a bandita főnök elrohant és az embereit pedig otthagyta. Egy darabig nézte aztán felém fordult, de ekkor már mosolygott.

- Hello! Az én nevem Hiroshi Whitman! Én vagyok a 4. osztag kapitánya! - én csak pislogtam válaszként, de egy hang se hagyta el a torkomat. Aztán végül megjött a bátorságom.

- Az én nevem… - de nem ment tovább. Whitman összevonta a szemöldökét.

- Nem értettem. Hogy hívnak?

- Az én nevem…

- Hangosabban!

- Az én nevem Akane Kia! - mondtam szinte kiabálva. Whitman csak mosolygott mikor ránéztem.

- Örülök neked Akane Kia. Szép kis katanád van. - jegyezte meg miközben lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye. Én csak most figyeltem fel rá, hogy hogyan is néz ki.

- Hű ha… - nyögtem ki. Whitman felegyenesedett és szemrehányóan nézett rám.

- Azért örülnék, ha nem így állnál. - és csak most esett le, hogy mindig a harci helyzetben állok.

- Elnézést kérek. - mondtam miközben leeresztettem a karomat. Tőlem nem messze volt a katana hüvelye. Hirtelen megmozdultam és lehajoltam érte, hogy elrakhassam a katanát a hüvelyébe. Whitman minden egyes mozdulatomat követte miközben karba tett kézzel állt és várt. A katana közben átváltozott egy rendes katanává. Közben észrevettem, hogy a hüvelyen egy kereszt lógott díszként. Tetszett.

- Ez vagyok én… - suttogtam.

- Parancsolsz? - kérdezte Whitman. Erre megijedtem. Teljesen megfeledkeztem róla.

- Semmi! Semmi! - mentegetőztem. Aztán láttam az öreg shinigamit és lehorgasztottam a fejemet. Whitman is odanézett és szomorú mosollyal nézett vissza rám.

- Kedvelted?

- Nagyon. Ő volt az, aki befogadott és tanított egy pár dologra. - mondtam kicsit rekedt hangon.

- Értem. El akarod temetni? - erre felnéztem rá.

- Igen el akarom őt temetni. Legalább ezzel meghálálhatom neki, amiért befogadatott és tanítót.

- Segíthetek? - erre nagyon meglepődtem. De bólintottam. Kicsivel később be is fejeztük a munkát és épp pihentünk. A banditák már rég eltűntek. Szerintem Whitman tudta is csak nem akart szólni. Nem nagyon érdekeltek. De láttam rajta, hogy ő igen rendes ember és mások érzéseit becsületben tartja. És ezért nagyon hálás voltam. Csak is az érdekelt, hogy az öreg békében nyugodhasson.

- Köszönöm.

- Ennyit megérdemelnek az emberek. - felelte.

- Egyébként… Hogy kerülsz ide? Mert ide nagyon ritkán járnak az emberek.

- Hát… Izé… - nagyon elpirult. Se perc alatt rájöttem, hogy miért is volt itt. Nem tudom, hogy hogyan… De tudtam. Éreztem a fájdalmát. Éreztem a szenvedését. De inkább nem hangoztatom a dolgot.

- Rájöttem. Nem nehéz kitalálni. - hirtelen rémült arccal nézett rám - Nyugi. Nem mondom el senkinek se. - erre megkönnyebbült. Fölállt.

- Na! Ideje indulni. - azzal elindult az erdő felé. Én meg sem mozdultam. Csak magamba meredtem.

- Mégis most mit csináljak? Már egyedül vagyok és nincsen kihez fordulnom. - rámeredtem a katanámra. Vagyis a zanpakotoumra. Az öreg shinigami nagyon sokat mesélt róluk és nem csak arról.

- Te nem jössz?! - kiabálta az erdő széléről Whitman. Felnéztem, és értelmetlenül pislogtam.

- Mégis hova?

- Hát nem egyértelmű? Seireitei-be! Szerinted itt foglak hagyni?! Érzem rajtad, hogy elképesztő erőd és reiatsud van! Gyere már! Nem várok itt, míg este nem lesz. - hirtelen boldogság járta át a szívemet. Felkaptam a zanpakotoumat és rohantam utána. Ő mosolyogva elindult tovább. És én tudtam, hogy mi még jó barátok leszünk. De muszáj volt még egy kérdést feltennem. Mikor már utolértem nyugodtan sétáltam mellette.

- Egyébként hány éves vagy? - Whitman először leállt aztán tovább indult, de elpirult.

- 210 éves vagyok. - morogta.

- De jó! Én 30!

- Ezt most komolyan tudni akartad?! - horkant fel.

- Még szép! - nevettem. Ez a specialitásom. Másokat idegesíteni. Mielőtt utoljára eltűnt volna a ház megfordultam, hogy még egyszer megnézzem. Az árnyék rászállt a csöndes kis házra. Békés volt mégis szomorú. Meghajoltam előtte tiszteletet megadva a háznak és mind az öregnek. - Ígérem, hogy még visszatérek ide. - tettem le magamban az esküt.

- Itt foglak hagyni! - kiabálta a hátam mögött valahol Whitman. Fölegyenesedtem és láttam, hogy elég sokat haladt előre.

- Várj már meg! - kiabáltam utána.

 

-- Flashback end --

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

kukacka@kukac.kukacka

Sayoko,2010.03.15 19:44

Sziasztok!
Nagyon jó eddig a ficetek! :D Gratula hozzá! :D Viszont tényleg igényel egy kis lektorálást. De ezenkívül nem találtam semmi hibád, és bele tudtam élni magamat a történetbe. Szóval csak így tovább :) Várom a folytit! :D