Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. fejezet - Arisa és Kia, a kezdetek kezdete

2010.04.07

Arisa, ahogy a két shinigami beszélgetéséből megtudhattuk, befordult az egyik sarkon és elmosolyodott. Egy emlék elevenedet fel benne, melynek köszönhetően az élete 45° fordulatot vett.

- Érdekes találkozás volt, azt meg kell hagyni – kuncogott magában, ahogy kék íriszei előtt megjelent az a nap…

 

-- Flashback --

 

Arisa POV.

Egyik délelőtt, az 5. osztag irodájában olvastam a kedvenc könyvemet a kanapén elnyúlva. A könyvet igaz már vagy százszor elolvastam, de sose tudtam megunni. Apám az asztalánál ült és írt valamit.  Fogalmam se volt róla, hogy mit, de nem is nagyon izgatott. A zanpakotouja a falnak támasztva állt rögtön az enyém mellett. Mint minden nap, ma is gyakoroltunk… Volna. Mert ma drága, jó apám úgy döntött, hogy tartunk egy pihenőnapot. Én meg, mivel eddig nem találtam senki mást, akivel edzhetnék, vagyis inkább verhetnék, bele mentem. És így kötöttem ki a kanapén.

Egyszer csak ruhamozgást hallottam, majd a padló nyikorgását. Felnéztem és apám vidám képével találtam szembe magam.

- Madárkám, elvinnéd ezt a levelet Hiroshi kapitánynak? – dugta az orrom alá az említett tárgyat. Feltornáztam magamat ülőhelyzetbe, majd kérdőn néztem rá.

- Miért engemet kérsz meg rá? Akár Hinamori vagy bármelyik tiszted is elvihetné – akadékoskodtam. Sóhajtott, majd leült mellém.

- Azért mert ez bizalmas. És ilyet nem bíznék akárkire, csak olyanra akiben megbízok. – suttogta, olyan halkan hogy más meg se hallotta volna. Mintha rajtunk kívül lett volna bárki más a szobába. Rosszallóan megráztam a fejemet, így vörös fürtjeim, melyeket most nem fogtam fel lófarokba, szabadon szálldostak. Sóhajtva felálltam és ránéztem.

- Hol van az a levél? – törődtem bele, hogy mindenképpen én fogom játszani ma a lóti-futit. Ő vigyorogva átnyújtotta a levelet, majd felállt és nyomott egy csókot a homlokomra. Csak azt felejti el mindig, hogy már nem vagyok kislány…

- Köszönöm, Madárkám – mondta, miközben visszaballagott az asztalához és leült a székére. Én követtem a szememmel a mozdulatait, majd rám nézett mintha az lett volna a jel, hogy indulhatok. El is indultam az ajtó felé, de még mielőtt kiléphettem volna rajta megállított.– A zanpakotoudat vidd magaddal!

- Miért? – fordultam felé felvont szemöldökkel.

- Mert egy jó shinigaminál mindig ott a zanpakotouja. – Ez a közhelyt! Még, hogy jó shinigami? Nem is vagyok még shinigami! Mindegy. Gyorsan átszeltem a szobán, felkaptam a zanpakotoumat, majd a következő percben már az ajtó előtt álltam.

- Így megfelel? – kérdeztem gúnnyal a hangomba.

- Meg… - válaszolt a szokásos vigyorával. Kihúztam az ajtót és kiléptem, majd magam után behúztam. De még hallottam az utolsó mondatát: – Vigyázz magadra! - Mégis miért kéne vigyáznom magamra? Hiszen csak átmegyek egy másik osztaghoz, oda adok egy levelet, aztán jövök vissza. Ez nem olyan, mintha kiküldene terepre. És ha bár akkor nem tudtam, de fején találtam a szöget.

 

Igazából azt se tudom, hogy miért rohantam. Lehet, hogy túl akartam esni ezen gyorsan, hogy visszatérhessek a könyvemhez. De az is lehet, hogy egyszerűen egy belső hang súgta, ha nem rohanok akkor lekések valamit vagy ami valószínűbb, valakit. Mindenesetre rohantam, ahogy a lábam bírta. Az egyik sarkon befordulva későn vettem észre, hogy egy fekete macska állja el az utamat.

Kikerülni már nem tudtam, őmacskasága meg éppen az út közepén feküdt, szóval meg se moccant. Sőt... Észre se vett. Mielőtt elgázolhattam volna, felugrottam a levegőbe. Miután újra leérkeztem futottam tovább, de hátra pillantottam. Ekkor vettem észre, hogy a fekete macska 4 apró szőrgombócot takart el a testével. Gondoltam, hogy azok a szőrgombócok a kölykei, mert más magyarázott nem találtam rá.

- Ez most komoly, hogy az út közepén eteti a kölykeit? – kérdeztem magamtól egy vízcseppel a homlokomon. Választ azonban nem kaptam. Vállat vontam és előre fordultam, de… Itt szólt közbe a sors. Cél egyenesen belerohantam… Egy papírkupacba? Mint kiderült a papírkupacot cipelte valaki. A találkozásnak az lett a vége, hogy én is meg az illető is padlót fogott. A lány, mint első látásból ítélve, felállt és elkezdte leporolgatni magát. Én úgy szintén felálltam és rá meredtem. Azt csak a jó ég tudhatta, miért kezdtem el vele kiabálni:

- Mégis mit képzelsz te magadról?! – ő meg tovább porolgatta magát. Egy darabig vártam, hátha rám bagózik de semmi, szóval a hangerőt nem csavartam le. - Fontos dolgom van! És ha miattad nagy katasztrófa lesz?! Akkor a te hibád lesz! És nem az enyém! Figyelhetnél jobban is, hogy hova lépsz! – kiabáltam tovább. És a vicc az volt az egészbe, hogy ott helybe találtam ki az egészet. Még meg is lepett, hogy ilyen könnyedén hazudok. De hát kit érdekel, hogy most hazugság-e vagy sem?

Látszott rajta, és éreztem a reiatsuján is, hogy eddig tartott a béketűrése. Éppen vissza akart volna vágni, mikor meglátta, hogy ki is ordítozik vele. Na, igen. Ez van, amikor nem mernek nekem visszavágni, mert a Hirako nevet viselem. Van amikor szeretem, mert megúszok egy-két dolgot, de néha tényleg utálom. Senki se látja, az igazi Arisát, csak azt, hogy belebotlott Hirako kapitány nevelt lányába. Milyen jó is nekem! (Akiknek nem esik le: ironizáltam.)

Visszatérve. Látszott rajta, hogy most lenyelte, amit hozzám akart volna vágni. Vagy inkább megtartotta valaki másnak. Közben körülnézett, majd:

- Én megfojtom… WHITMAN! – kiáltotta egyszer csak. Annyira hirtelen jött ez, hogy megszeppentem. Gyorsan összeszedte az iratokat, majd sóhajtott egyet és elindult. Ráadásul engem meg faképnél hagyott! De ha már itt tartunk…

- Nem azt ordította, hogy Whitman? Whitman?! Hol van a levél? – kerestem a szememmel a földön, mivel abba biztos voltam, hogy elejtettem. De nem találtam. – Ez nem lehet igaz! – akadtam ki. És ekkor, mint villámcsapás jött belém a felismerés. A lány már jóval előttem járt, de simán beértem és egy megfelelő pillanatba hátba rúgtam. Mégis hasznos volt, annyi éven át azt nézni, hogy Hiyori hogyan veri el apát. Persze a lány repült egyet előre és így a papírok szétszóródtak… megint.

- Aúú… - nyögte ki magából.

- Mégis mit képzelsz te magadról?! He?! Ellopni egy fontos levelet! Ezért nagy büntetésben lesz részed! – kiabáltam rá, és most már volt is miért. Ő meg föl állt és felém fordult mosolygós arccal. Hát ezen, finoman szólva is meglepődtem. Most vagy visszavág, de olyat, hogy Seireitei másik végében landolok, vagy pedig nincs ki mind a 4 kereke. Az előbbi történt:

- És te mit képzelsz magadról?! Mi?! Arra nem gondolsz, hogy te jöttél nekem és nem pedig fordítva?! Egyébként meg semmi jogod nem volt rá, hogy megrúgj hátulról! – kiabálta hirtelen.

- Te meg miért loptad el a levelet?! – hangerőt nem vettem alább, mint amit eddig is megütöttem. De a kérdés jogos volt.

- Mert talán a 4. osztag 3. tisztje vagyok! – kiabálta vissza, majd megfordult és összeszedte a papírokat. A levelet úgy szintén berakta a kötegbe és elindult újra. És hogy én mit csináltam? Álltam. Kicsit ledöbbentem… Na jó, nem kicsit, hanem nagyon. Sikerült ki fognom egy 3. tisztet… ráadásul a 4. osztagét. Hát ez felért azzal, amikor felcseréltem a teát és a sakét. Véletlenül természetesen. Pluszba a város legnevezetesebb teaházába, ahova bárki, kapitánytól a legutolsó tisztig betér. Fogalmazunk úgy, hogy ha akkor és ott megtámadták volna Seireiteit nem lett volna harcképes shinigami. De ez még akkor történt, amikor kicsi voltam. Pontosabban 50 éves koromban. Most hogy mennyi vagyok? 150. De ez kit érdekel?

Mindenesetre én ott álltam és néztem, ahogy a 3. tiszt egyensúlyozik az iratokkal és közbe folyamatosan morog. Nem tudom, talán beverhettem a fejem, de elmosolyodtam és szaladtam utána.

- Esküszöm, hogy megfojtom… - morogta. Hát az biztos, hogy szeretheti a kapitányát. Egy kis idő után végre felfedezte, hogy mellette sétálok, és hogy hallgatom a szidásait Whitre. Mit ne mondjak, az ahogyan előadta és amiket, nevetésre ösztönzött. Bár azt nem tudom, hogy egy erőltettet nevetés volt-e vagy őszinte.

- Egyébként, hogy hívnak? – kérdeztem meg, mikor abba hagyta a szidalmazást. Hiszen, ha már voltam olyan ügyes, hogy „bele botlottam” egy 3. tisztbe, a minimum az hogy a nevét tudjam, nem?

- Akane Kia. Örültem. – mutatkozott be. A hangjába érződött, hogy nem volt valami fényes kedve. Nem is csodálom.

- Én Hirako Arisa. Én is örültem. – minek mutatkoztam be? Hát ez a hét kérdése volt, hiszen egész Soul Society ismer. De nem a nevem miatt. Na jó, félig amiatt is. A származásom, ami „híressé” tesz. De erről majd később mesélek.

Miután ezt lerendeztünk csönd telepedett ránk. Jó kis séta volt. Kia reiatsuja közbe lenyugodott, szóval már attól se kellett félnem, hogy még felrobban mellettem a méregtől. De nekem feltűnt valami, ami kezdett nagyon érdekelni. Még pedig a zanpakotouja.

- Meg akarod nézni? – kérdezte. Felnéztem rá és megráztam a fejem.

- Nem. Csak azon csodálkoztam, hogy miért van rajta kereszt?

- Mondjuk úgy egyszerűen… - kezdte, de aztán: - Gőzöm sincs. – vízcsepp és egy erőltettet nevetés. Ez volt az összes reakcióm. Bocsánat, volt más is:

- Látom nem vagy komplett! – vagy inkább hiányzik pár kereked! Erre a mondatomra megállt és rám nézett. Visszavág?

- Inkább azt kell megkérdezni tőlem, hogy egyáltalán volt eszem-e? – ez kész. A választ már tudom, de inkább nem mondom. De az a fránya nevetés akkor is előtört belőlem.

Kia újra elindult és még egy kis séta után elértünk a 4. osztaghoz. Itt, a sok kanyarnak hála, kicsivel később betört Whit irodájába. Szó szerint.

- Mégis mit művelsz?! – hallottam Whit rémült kérdését. Hát, erre a belépőre én is megijednék, annyi biztos. Kia belépet, és amit hallottam egy csattanás volt. Gondolom papírok landoltak az asztalon… vagy a földön.

- Hát pont ezt. – közölte Kia. Na akkor jól gondoltam. - Ez neked jött.

- Basszus! A levél! Azt nekem kellett volna odaadnom! - Hallottam, hogy Whit felbontja, legalábbis remélem ő volt az, aki felbontotta. De a lényeg, hogy célba ért, szóval már indultam volna el, amikor:

- Kia – na vajon, ki kérdezte? Hát persze, hogy Whit!

- Tessék?

- Hol van Arisa-chan? – az Isten verjen bele! Miért nem tud leszokni a chan-ozásról?! Sóhajtottam és…

- Itt. - szólaltam meg az ajtó mögül, majd beléptem az irodába. Whit meg erre helyeslően bólogatott. – Vajon mikor fog leesni a feje? – kérdeztem magamtól.

- Helyes. Kia! – fordult a tisztje felé. Követtem a tekintetét. Kia a kanapén elnyúlt és már ott tartott, hogy mindjárt elalszik… vagy pedig teljesen kizárja a külvilágot.

- Igen? – kérdezte.

- Kísérd el Arisa-chant egy küldetésre. – Kia arcából ítélve, nem lett volna szerencsés, ha ivott volna. De ugyan ez volt nálam is. Arról nem is beszélve, hogy: MÁR MEGINT CHAN-OZOT!!! Esküszöm, ha még egyszer kimondja én lenyomom a torkán a teáskannát, ami az asztalán van. Egyáltalán, mit keres az íróasztalon egy teáskanna? Ez nekem új…

- MICSODA?! – milyen szép is a kórusos kiakadás. Hát most pont ez volt, ráadásul egyszerre akadtunk ki Kiával. Whit meg erre csak vinnyogott egyet:

- Hmmm… – elmosolyodott a kialakult helyzeten. - Ne nézzetek rám így! Nem én kértem, hanem Hirako kapitány. – Hogy apám? Na szépen nézzünk ki, mondhatom!

- A lustaság fél egészség… - jegyezte meg Kia, mire Whit értetlenül pillantott rá. Én persze az út során hallottakból már értettem mire gondol.

- Parancsolsz? – kérdezte Whit.

- Mentem! Gyere Arisa! – válaszolta és karon ragadott, majd kirángatott az ajtón. Azt még láttam, hogy Whit hátra dől és elkezd valamit számolni az ujján. Ekkor Kia hirtelen megtorpant és visszament az irodához, ahol megállt az ajtóban.

- Hova is kéne mennünk? – kérdezte Kia. Erre Whitből erő teljes röhögés tört elő, míg belőlem egy jó ízű nevetés. Kicsivel később pedig el is indultunk.

 

-- Flashback end –

 

Megrázta a fejét ezzel visszatérve a valóságba. Ugyanekkor egy fuvallat mozgatta meg vörös hajkoronáját.

A legtöbb embernek vagy inkább shinigaminak ez csak egy egyszerű fuvallat volt. De nem neki. Hála annak, hogy a levegő és egybe a szél hónapjába született értette mit suttognak a szelek. Mint egy titkos nyelv, melyet csak néhányan beszélnek. Ez a szellő két shinigami távoli beszélgetését hozta számára. Mindkettőt a hangjuk alapján azonnal felismerte.

- Köszönöm, hogy szóltatok – suttogta maga elé, miután a teljes beszélgetést végig hallgatta. Ez a köszönet nem a két shinigaminak szólt, sokkal inkább az ők beszélgetését elhozó fuvallatnak.  – Indulás Arisa, mert Kia még éhen fog veszni… - viccelődőt barátja utolsó mondatán. A kezében himbálódzó piknikes kosarat jól megszorította, majd jobb lábával előre lépett és arra helyezte test súlyát. Akik ismerték Arisát, azok jól tudták, mit fog most használni a lány. Shunpot.

Csak néhány perc telt bele, és már fel is tűnt előtte a vízesés melynek partján a két shinigami üldögélt. Mielőtt elérte volna őket lefékezett, majd komótos léptekkel újra elindult feléjük.

- Itt vagyok! – kiáltotta alig pár méterre tőlük és bal kezével elkezdett integetni. Erre a parton ülők felé fordultak. Whitman arcára megkönnyebbülés, még Kia arcán elégedettség ült ki. A szőke levette szemeit a feléjük közeledőről és kapitányára emelte:

- Megmondtam… - ejtette ki gúnyosan ezt az egy szót. Whitman értetlenül nézett rá, majd leesett miről beszél 3. tisztje.

- Igen, megmondtad… - mosolyodott el. Közbe Arisa is odaért melléjük. Letette a földre a kosarat, majd felnyitotta az egyik fedelét és kiszedett belőle egy pokrócot, amit szépen leterített a fűre. Whitman és Kia a földről ráültek a leterített pokrócra. Arisa úgy szintén leült és elkezdte előpakolni a szendvicseket és az italokat. A hozott süteményeket, hogy a hangyák meg ne dézsmálják, bent hagyta a kosárba.

- Finomnak néznek ki – mondta Whitman, miután Arisa mindent elővett. A két lány egyszerre nézett a férfira, akinek már csak egy kicsi kellett volna hozzá és szabályszerűen folyt volna a nyála.

- Haspók – jegyezte meg Kia egy szemforgatás közepette.

- Parancsolsz? – kérdezte a kapitány.

- Semmi, semmi – legyintett Kia és elvette az egyik szendvicset. Arisa mosolyogva figyelte a jelentet, majd ő is elvett egy szendvicset.

- Nem is tudom ki a haspók közöttünk – mondta két falat között a vörös. Kia egy megvető pillantással jutalmazta a lány megszólalását.

- Célozni akartál ezzel valamire?

- Én? Ugyan, semmire – játszotta Arisa az ártatlan kislányt, és hogy még tökéletesebb legyen a szereplése, visszafordult a szendvics falatozásához. Whitman úgy, ahogy volt, teli szájjal elröhögte magát. Szerette hallgatni, ahogy a két lány egymás vérét szívja, mert addig is őt békén hagyják.

- Te meg nem tanultál illemet, Whit? Teli szájjal nem röhögünk, még csak nem is beszélünk. – oktatta ki a férfit Arisa anyai hangnemben. Most fordult a kocka, mert Kia kezdett el fuldokolni a röhögéstől. Whitman a kioktatásnak köszönhetően pedig félre nyelt.

- Sajnos lemaradtam az illem órákról – vigyorgott miután sikerült megbirkóznia a torkában megakadt falattal.

- Te miről nem maradtál le? – kérdezte Kia. Whitman összeráncolta a homlokát, mint aki erősen gondolkodik. Néhány perccel később mosolyogva nézett a két lányra.

- A beavatási ceremóniámról… - válaszolta. Kiának és Arisanak vízcsepp jelent meg a homlokán.

- Én kinézem belőle, hogy még arról is késett – gondolta magában Kia, majd félszemmel Arisára sandított. – Vajon elhiszi neki?

- Whit, te ebbe egészen biztos vagy? – kérdezte, hangjában gyanakvással a vörös hajú.

- Hát persze! – vágta rá a kapitány.

- Akkor, hogy lehet, hogy én úgy hallottam, hogy késtél, sőt majd nem lemaradtál az egész beavatási ceremóniádról? – szögezte egyenesen a férfinak a kérdést.

- Rosszul hallottad – vakarta idegességében a tarkóját Whitman.

- Persze, ha te mondod – kezdte Arisa…

- nem hiszünk el – fejezte be Kia.

- Most miért nem? – nyafogott Whitman. A két lány összenézett, majd sokat mondóan bólintottak.

- Mert, amit te mondasz, annak a fele nem is igaz! – válaszolták egyszerre.

- Köszönöm, ez kedves tőletek – horgasztotta le a fejét kapitányuk.

- Szívesen – válaszolták újra egyszerre a lányok. Innentől fogva már nem szólaltak meg, hanem neki láttak az ebédnek. Miután végeztek a szendvicsekkel, mind a hárman eldőltek a fűben és az eget nézték. A fák lombjai között átszűrődő napfény, és az ezzel megvilágított falevelek elvarázsolták a három shinigamit. Nem szóltak egymáshoz, csak a felettük elterülő eget nézték. Kia törte meg a csendet.

- Miért jöttél, ilyen későn? – kérdezte. Arisa tudta, hogy hozzá intézte a kérdést:

- Csak… néhány emlék elevenedet fel bennem. – válaszolta, mire a másik kettő kérdőn nézett rá.– Az jutott eszembe, hogy hogyan találkoztam Kiával… legelőször. – magyarázta meg a dolgot.

- Hogy is? Ja már tudom! Belém szaladtál… - nézett vádlón a vörös hajúra Kia. Arisa csak halkan felkuncogott.

- Hogy is történt? Mert már igaz van pár hónapja, de még egyszer sem hallottam tőletek a sztorit. – fordult a két lány felé Whitman. Arisa és Kia összenéztek, majd a vöröshajú bólintott, hogy Kia elkezdheti a mesét.

- Az úgy volt…

 

-- Flashback --

 

Kia POV.

Kis idő múlva Whitmannak köszönhetően el tudtam menni az Akadémiára tanulni. 2 év alatt végeztem és én mondom nagyon könnyű volt. Pedig sokan panaszkodtak, hogy nehéz. Nem értettem, hogy miért. Nagyon könnyűnek találtam a Kidout és az edzéseket. Vagy csak nekem volt olyan könnyűek? Vagy talán azért, mert az öreg shinigami tanított engemet. De gyorsan végeztem az Akadémiával. Viszont már 80 éves vagyok, a külsőm pedig semmit sem változott.  Elég sok idő telt el azóta, hogy Whitman megmentett és segített nekem. Most már a 4. osztag 3. tisztje voltam és hát… Sok bajom volt vele. Épp az egyik utcán haladtam egy rakás írat kupaccal a kezemben és így az orromig sem láttam, ennek köszönhetően. Vagyis kénytelen voltam a fülemmel hallgatózni. És hát nem nagyon figyeltem, mert éppenséggel nagyon morogtam. Nem is akárkire.

- Ezt nem hiszem el! Miért én gürizek folyton?! Az eszemet eldobom… Itt van, például ezek az íratok! Nem nekem kéne megcsinálnom, hanem Whitmannek! Vagy a hadnagyának! De ő maga lusta és még nincsen hadnagya. Sőt… Nem is akar - erre hirtelen megálltam. - De remélem igen - elindultam újból. - A lustaság nem fél egészség nála, hanem teljes egészség. Szerintem beteg lenne, ha nem lustálkodhatna… - és így morogtam tovább miközben befordultam a sarkon. De mivel nem figyeltem nagyon a fülemmel ezért meg is kaptam érte az árát. Valaki a teljes erejével nekem futott. Ennek az lett a vége, hogy én nagyot estem, míg aki nekem jött szintén elesett. Sok mindent hallottam ezekről a karambolokról, de ez már mégis túlzás volt. Felálltam közben elkezdtem leporolgatni magamat. Az, aki nekem jött gyorsan felállt és rám meredt.

- Mégis mit képzelsz magadról?! - kiabálta. Én meg tovább porolgattam magamat.

- Fontos dolgom van! És ha miattad nagy katasztrófa lesz?! Akkor a te hibád lesz! És nem az enyém! Figyelhetnél jobban is, hogy hova lépsz! - kiabálta tovább. Most már elfogyott a béketürelmem. Vissza akartam volna vágni, mikor megláttam, hogy pontosan ki is ordítozik velem. Hirako Arisa. Na, szép. Már csak ez hiányzott nekem. Ha elkezdek neki visszavágni Hirako kapitány lerágja a fejemet. Kell ennél több? Közben körülnéztem és láttam a szétszórt íratókat.

- Én megfojtom… WHITMAN! - most aztán kijöttem szó szerint a béketűrésből. Arisa a hirtelen jött kiabálásomtól kicsit megszeppent. Gyorsan összeszedtem az íratókat. Közben találtam egy levelet is. Whitmannenk volt címezve. Biztos ezt ejtette el Arisa. Sóhajtottam egyet és indultam visszafelé, faképnél hagyva a lányt. Már félúton jártam, amikor valaki a hátamba rúgott és én előre repültem, az íratok pedig megint szétszorodtak.

- Aúú… - nyögtem ki magamból.

- Mégis mit képzelsz te magadról?! He?! Ellopni egy fontos levelet! Ezért nagy büntetésben lesz részed! - kiabáltak rám. Már megint. Fölálltam és mosolygós arccal megfordultam. Arisa ezen meglepődött.

- És te mit képzelsz magadról?! Mi?! - kiabáltam rá hirtelen - Arra nem gondolsz, hogy te jöttél nekem és nem pedig fordítva?! Egyébként meg semmi jogod nem volt rá, hogy megrúgj háttúrról!

- Te meg miért loptad el a levelet?! - kérdezte kiabálva Arisa.

- Mert talán a 4. osztag 3. tisztje vagyok! - kiabáltam vissza. Megfordultam összeszedtem az íratókat és a levelet és elindultam. Megint.

- Esküszöm, hogy megfojtom… - közben morogtam tovább. Kis idő múlva valaki sétált mellettem és hallgatta, hogy hogyan szidom Whitmant. Közben nevetett rajta.

- Egyébként, hogy hívnak? - kérdezte Arisa.

- Akane Kia. Örültem. - egyáltalán nem voltam valami jó hangulatban.

- Én Hirako Arisa. Én is örültem. - csönd volt. Így sétáltunk egy darabig. Én addigra lenyugodtam. Aztán észrevettem, hogy a zanpakotoumat nézi.

- Meg akarod nézni?

- Nem. Csak azon csodálkozom, hogy miért van rajta kereszt.

- Mondjuk úgy egyszerűen… Gőzöm sincs. - ezen elnevette magát.

- Látom nem vagy komplett! - erre megálltam és rá néztem.

- Inkább azt kell megkérdezni tőlem, hogy egyáltalán volt eszem-e? - ezen is elnevette magát. Elindultam újból és elértük a 4. osztaghoz. Itt kicsivel később betörtem Whitman irodájába. Szó szerint.

- Mégis mit művelsz?! - rémüldözött Whitman. Én fogtam magamat odasétáltam az asztalához és rászórtam az íratókat.

- Hát pont ezt – majd a kezébe nyomtam a levelet. - Ez neked jött. - közben kibontotta és elkezdte olvasni azt. Addig én leültem a kanapéra és kényelmesen elhelyezkedtem benne.

- Kia

- Tessék?

- Hol van Arisa-chan?

- Itt. - szólalt meg az ajtó mögül és belépett az irodába. Helyeslően bólogatott Whitman.

- Helyes. Kia!

- Igen? - közben már majdnem el tudtam relaxálni mikor…

- Kísérd el Arisa-chant egy küldetésre. - Ha most ittam volna, akkor kiköptem volna, de rögtön.

- MICSODA?! - mondtuk egyszerre Arisával. Whitman csak vinnyogott egyet.

- Hmmm… - mosolygott el a dolgon - Ne nézzetek rám így! Nem én kértem, hanem Hirako kapitány - reménytelenül néztem Whitmanre.

- A lustaság fél egészség… - Whitman értelmetlenül rám nézett.

- Parancsolsz?

- Mentem! Gyere Arisa! - megragadtam Arisa karját és kirángattam az ajtón. Hirtelen visszajöttem és az ajtóban megálltam.

- Hova is kéne mennünk? - erre meg elröhögte magát. És hát igen… Így ismerkedtem meg Hirako Arisával. Kicsivel később elindultunk.

 

-- Flashback end --

 

- Szóval egymásba mentettek? – nevetett hangosan Whitman. Kia és Arisa egyszerre bólintottak, mire Whitman még jobban nevetett.

- Talán valami bajod van vele? – kérdezte enyhe dühvel a hangjában Arisa. Whitman felfedezte ezt, és abba hagyta a nevetést, majd a lány szemeibe nézett.

- Nem, csak kicsit vicces, ahogy elképzelem, amit egymásnak mentek – és újra nevetésbe tört ki.

- De mi meg azt nem tudjuk, mi zajlott le, miután elmentünk – szólalt meg Kia, mire Whitmanbe belefagyott a nevetés.

- Igen azt tényleg nem tudjuk – kontrázott Arisa. A két lány fürkésző szemekkel nézett kapitányukra, akiről már folyt a víz.

- Oké, oké elmondom, csak ne nézettek így rám – adta be a derekát.  A két lány szája elégedett mosolyra húzódott. Whitman sóhajtott, majd hozzáfogott:

- Nahh…

 

-- Flashback --

 

Whitman POV.

Sok év telt el mióta találkoztam Kiával. Szépen fejlődött, olyannyira hogy 2 év alatt elvégezte az Akadémiát.

Bármennyire is szerettem volna, nem lehetett a hadnagyom, de mint 3. tiszt többet jelentett számomra.

Egy napon sajnos a hadnagyomat küldetésen meggyilkolták. Ami érdekes, mert simán teljesítenie kellett volna a feladatát. Ez ügyben kezdtem el kutakodni, így persze az összes egyéb papírmunka Kiára hárult.

Éppen egy jelentést olvastam, amikor Kia egyszerűen csak betört az irodámba.

- Mégis mit művelsz?! - rémülten néztem rá. Erre ő odasétált hozzám, és a papírokat az asztalomra borította.

- Hát pont ezt. - felelte fennhangon, közben a kezembe nyomott egy levelet. - Ez neked jött.

Elkezdtem olvasni a levelet, közbe Kia kényelembe helyezte magát a kanapén.

- Kia - szóltam hozzá.

- Tessék? - felelt kissé mérgesen.

- Hol van Arisa-chan?

- Itt. - szólalt meg az ajtó mögül Arisa és belépett az irodába.

- Helyes. Kia! - szólítottam meg ismét.

- Igen? - kérdezte nyugodt hangon.

- Kísérd el Arisa-chant egy küldetésre - ekkor érdekes arckifejezés jelent meg az arcán.

- MICSODA?! - mondták egyszerre Arisával.

- Hmmm… – mosolyodtam el a dolgon. - Ne nézzetek rám így! Nem én kértem, hanem Hirako kapitány.

Erre Kia reménytelenül nézett rám.

- A lustaság fél egészség… - felelte, amit nem igazán értettem akkor.

- Parancsolsz? - kérdeztem.

- Mentem! Gyere Arisa! - megragadta Arisa karját és kirángatta az ajtón. Ekkor elégedetten hátra dőltem és elkezdtem számolni az ujjaimon. Hirtelen Kia visszajött és az ajtóban megállt.

- Hova is kéne mennünk? - erre a kérdésre elnevettem magam.

- Rukongai 15. kerületébe - válaszoltam. Igen, ő Kia, aki először cselekszik, utána kérdez. Sajnos ezért nem válhat belőle még hadnagy. Arisát félénk természetű lánynak ismertem meg akkor, ami érdekes, hiszen Hirako kapitány lánya.

Amint kiléptek az ajtón, Hirako máris ott termett.

- Nem megyünk utánuk? - kérdezte.

- Szerintem adhatunk nekik némi előnyt, nincs kedvem ma harcolni. - válaszoltam.

- Nem is tudom, mit láthatott benned Ayame – jegyezte meg. Jól tudta mivel tud felhúzni.

- Rendben, menjünk - válaszoltam kissé mérgesen.

 

-- Flashback end --

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.